Korda, ingyenkonyha, jobbik

Czutor Zoli

Nem tudom, hogy hány hónapja írtam utoljára naplóbejegyzést, vagy blogot, vagy akármilyen véleményt is akármirõl. De erre a hétvégére elérte a kritikus tömeg a felszínre kerülési limitet.

Most minimum 3 témáról osztok meg tapasztalatot, érzéseket, aztán tessék támogatni, eszmecserélni, vagy tessék bevarrni engem egy lóba! Április 30-án, pénteken este elõször játszottunk a VEN-en (Veszprémi Egyetemi Napok). Na, ez volt az elsõ témabejegyzésem. Nagyon érdekes, nem?

A föld felett jártunk a Belmondóval. Tényleg eufórikus volt a hangulatunk és még utána sem lohadt le, pedig azé lett volna rá okunk. Mercédeszes öregúr érkezett a feleségével (nevezzük Balázs Györgyinek és Kordon Klementnek). CD a keverõsnek, púderes doboz vissza a kocsiba. Kb. 40 percet voltak a színpadon, de akkora õrjöngést és „egymás hegyén-hátán ember” vihart én max. RHCP, vagy AC/DC koncerten láttam eddig életemben. Olyan dalok a presszó-szinti alappal, hogy le a kalappal. És mindenki ott volt, aki élt és mozgott az intézménybõl. Én nagyon nem szeretem ezt a ’bazzeg az én idõmbe’ sztorit, de 10-15 évvel ezelõtt kizárt volt, hogy az egyetemisták ilyennek örültek volna. Egy ideje figyelem, hogy határozottan konvergál a szakmunkásképzõk és a felsõoktatás kulturális vágya. Merthogy az õket követõ Belgán max. feleannyian maradtak, az garnitúra. Hiába volt klasszisokkal látványosabb, élvezetesebb, mulatságosabb, (kövezzé meg!) okosítóbb. Minden korábbi csúcsot döntöget az emberek gagyigénye. Magyar ember, szamár szenved. És nem a szervezõ butíccsa. A médijaz. Vagy má mittomén.

Tudok gyorsan is aludni, úgyhogy épp kialudtam magam hajnali 4 és reggel 8 között, amikor indultam is Szegedre. Elhívtak egy május 1-i ingyen konyha ételosztásra, hogy legyek én az egyik merõkanalazó. Psze, szívesen, mondtam (egy hete) a szervezõnek, de másnap felhívott, h ugye az még belefér, hogy gitározol néhány számot. Psze, mondtam, hogyne, csak legyen ott technika. Ja psze, az lesz. No nem volt, de nem bosszantott, mert nem profikról van szó, meg amúgy sem az volt a lényeg, h Czutor ottan nyávog. Így maradt az ételosztás d.u. 3-tól. Vegetáriánus székelykáposzta (ami, ugye, nem erdélyi étel, hanem egy pesti Székely nevû színész kedvenc étele után) gõzölgött a fazékautó végén. Megrendítõ élmény volt látni, hogy az órák óta ingyen kajára várakozó rezignált tömegbõl majdnem minden második/harmadik ember fogyatékos. És nyilván nem azért, mert visszataszító az. Látás-, hallás, mozgáskárosultak. Ép elmével és vélhetõen egykor tettre készen. De õk már ide szocializálódtak és jól leragadtak ott, hogy a társadalom milyen nagy ívben szarik arra, hogy ezeket az ártatlan és magukat hasznossá tenni vágyó embereket foglalkoztassa. Támogatás a fogyatékosokat alkalmazó cégeknek? Létszám kvóta? Hol, hogyan mûködik ez? Szégyelltem magam, hogy én is vagyok és hogy eddig észre sem vettem, hogy hányan sorvadnak el mellettünk a reménytelen nyomorban, gyülekeznek és állnak zombi-modellt ájtatos szolidaritásunk ormótlan emlékmûvéhez. Mindenki csak kapni akar. Ezért nem jut nekünk semmi az életbõl, amitõl érnénk is valamit. Drága vezetõink, akikért hajdanán egy emberként imádkozott a nemzet! Hányadik ez a prioritási sorrendben, ahol az egészségügy, az oktatás, a morál és kultúra már csak azoknak szempont, akiket ti olyan cinikusan megmosolyogtok?

Merthogy ti engedtétek ki a palackból azt a szellemet is, ami a tegnapi verõfényes délutánra is rátehénkedett a Városligetben. Egy antifasiszta civil rendezvényen játszottunk, ahol korábban egy klezmer zenekar is nyomta. Megjelent egy – a rendezõk szerint – 50-60 fõs jobbikos gárda és intézkedett. A klezmerék lemezárusa kapott egy-két sallert, meg megkérdezték tõle, hogy szappant miért nem árul? Mikor mi játszottunk, vidámság volt egészen odáig, míg nem kértek arra, hogy játsszuk el a nemzeti dalt, én meg erre azt mondtam, hogy akkor már a himnuszt, a hull a pelyhes dallamára. El is énekeltem 3-4 sort. Mindjárt elõkerült egy tagbaszakadt piros sapkás fószer, aki elbicsakló hangon kiáltott skandalumot, meg hogy mekkora csorba esett a nemzet szent melódiáján, és vért kívánt. A biztonsági õrök próbáltak vele udvariaskodni, de nagyon nem akaródzott neki lemondani arról, hogy megöl és eszelõs tekintettel, zihálva várta a mûsor végét, amikor is õ majd számolna le velem. Három rendõrjárõrnek sikerült rávenni, hogy távozzon. Hál’istennek megint eggyel több pszichopata majom van, aki véget akar vetni az én létemnek. Végül is már épp ideje volt, eltelt vagy negyedév a legutóbbi szerencsétlen óta. Fiatalkori fogadalmam volt (ha sikerül a ’89-es romániai forradalom), hogy ha bárhol, bármikor meghallom a magyarok Himnuszát, mindig vigyázzállásban hallgatom végig. A magyar kultúra építésére és terjesztésére tettem fel az életem. A Szerzõk egyesületének élén fõleg azért lobbizunk, hogy minél több magyar termék kerüljön az ország lakossága elé. Engem ne hazaárulózzon semelyik erõszakos senkiházi, mert nincs humorérzéke! Vallásos ember vagyok, mégis bármikor merek viccet csinálni a Jóistenbõl, vagy Jézusból is, mert jóban vagyunk és látom, hogy Nekik van humorérzékük. (pl. látnátok, hogy focizom…) De sosem gyalázom, vagy alázom õket, mint ahogyan a híveiket sem. Ez az egész fasiszta izgulás csak arra lesz jó, hogy még jobban polarizálja a feleket. Egészen addig, míg aztán tényleg mindkét oldalon csak a vérszomjas fajbirkák maradnak, és azok bégetnek. Akinek nincs humorérzéke az nem az Isten. A másik az, aki csak kárörvendeni tud. És van haverja bõven mindkét oldalon.

Liberális vagyok keresztényi megfontolásból, a szabad akarat érvényesülésének fõ princípiuma miatt. Baloldali vagyok, mert a szegények és elesettek védelme és támogatása is fontos krisztusi érték. Jobboldali vagyok, mert egy kultúrába születtem, ami nevezetesen épp a magyar és itt szocializálódtam, tanultam beszélni, nézni, olvasni, érteni és fontos számomra, hogy megmaradjon, fejlõdjön, virágozzék
ez a kultúra.

És idióta barom lennék, ha bármelyik címkét önmagában magamra engedném ragasztani. Merthogy ezek a felesleges kategóriák mindenféle körmönfont módon igazából csak annak segítenek, aki el akarja takarni a legfontosabbat: MÉGPEDIG, HOGY MINDENNEK A VÉGÉN A SZERETET ÉS AZ ELFOGADÁS A LÉNYEG. Ez mozgatja, tartja életben a világot. Ha ezt elvesszük, minden széthullik, felrobban és elsötétül.

2009. november 15. Hit-gyüli

Czutor Zoli

Remegõ lábakkal vártuk, hogy a bennünket évek óta oly kitartóan követõ rajongói kemény mag mit szól majd az új Belmondo anyag nyers keveréséhez. Szikrázott a levegõ a feszültségtõl és a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, ha nem lett volna olyan borzasztóan hangos a zenénk.
Minden elõzetes várakozásunkat felülmúlta a fogadtatás. Osztályozni kellett a dalokat és örömmel jelenthetjük, hogy Elnézést kívánunk!
4-esnél rosszabb átlagot egyik dal sem kapott.
A közös zenehallgatás után egy fergeteges hangulatú vájtpartit zavart le a budapesti Fészek Mûvész Klubban a zenekar.
Az eljátszott új dalok közül kettõ már azonnal belopta magát a publikum szívébe: Nekem az élet és Malacfarsang címû dalok.
Megkezdtük az album promótálását, és az utóbbi napokban nagyon pozitív visszajelzések érkeztek a rádióktól és kíváncsian várjuk, hogy a két új rádióadó mûsoraiba is beférünk-e.
Az új anyagról annyit, hogy a Bikini és a Public Enemy között tátongó ûrt próbálja meg kitölteni.

Szombaton újra felcsendülnek az ismerõs melódiák Szombathelyen, a Soundclash Fesztiválon.
Nyugdíjasoknak és katonáknak 50%-os kedvezményt biztosítunk!

Mibõl lesz a kertesház?

Czutor Zoli @ 2009/11/10

Kezdem ismét megszeretni a zenét, miután a napjaim már nem abból állnak, hogy reggeltõl estig a Belmondo új anyagán dolgozunk.
Két hónapig tartott a megfeszített munka, mint ahogyan láthattátok is. Ez alatt az idõ alatt viszonylag kevés koncertet adtunk, hogy minden figyelmünket az új anyag készítésének szentelhessük.
Soha ekkora lelkesedéssel nem fogtunk bele még új anyag készítésébe. A dalvázlataimhoz több jól használható ötletet hozott mindenki, így a vadonatúj Belmondo album igazi csapatmunkaként jött létre.
A daloknak nemcsak a zenei világa, hanem a szövegei is sokféle érzésbõl táplálkoznak. Az egyik dal a csajokról, a másik a nõkrõl, a harmadik asszonyokról szól - más esetben pedig a férfi-nõ kapcsolat szövevényes rejtelmeit boncolgatják.
Az egyik szerzeményben például kifejezetten a lányokat szólítjuk meg, hogy õk se maradjanak ki a sorból. :)
Ezúton szeretnénk nyomatékosan felhívni Kedves Közönségünk figyelmét arra, hogy a legközelebbi Belmondo koncertre feltétlenül hozzák el pasijukat is, hogy velük is eszmét cserélhessünk a nõi lélek rejtelmeirõl.
A készülési fázis során gyakran azért kellett újra felvenni a dalokat, mert a szomszédok dörömböltek az ablakon, hogy fejezzük be és belehangzott a feltételekbe.
Más alkalommal pedig a Laci bácsitól átszûrõdõ Zámbó Jimmy Presszó-remix változatai zavarták meg a munkálatokat.
A felettem lakó Sándornak kinézõ ember pedig többször nyomatékoskodott, hogy haladéktalanul költözzem kertesházba, mert a zenekar folyamatosan az ablaka alatt dohányzik, s amúgy is elege van már a fennfordulásból, amit az ittlétem okoz.
Amennyiben a Belmondo harmadik albuma beváltja a hozzá fûzött reményeket (és ez elsõsorban rajtatok múlik), mindenképp a szomszédom kedvére teszek.

Kalandozások Yugovizén

Czutor Zoli

Még 2008 novemberében kaptam a kérdést, hogy lenne-e kedvem néhányad magammal tengerészkapitánnyá válni, hogy a frissen szerzett jogosítványt majd mindjárt egy vitorlásversenyen (3. Aranysekli kupa) teszteljem. Azonnal igent mondtam. Mennyivel jobb egy ilyen embert próbáló kihívásnak eleget tenni, mint fejjel lefelé kukacot nyelni dél-Amerikában, vagy egy héten keresztül egymás fõztjét fikázni egy ország szeme láttára.

Elõd Álmos, a Rippel fivérek, Seres Dani és Szabó Gyõzõ társaságában készültünk hosszú hónapokon keresztül a tengerhajózás elméleti ismereteibõl. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz és tudtuk, hogy a verseny idején még jobb barátokká válunk majd. De azt, hogy ennyire, még senki sem sejtette.

Március 31-én, kedden kora hajnalban indultunk a BAH csomóponttól. Már az elején volt egy kis kavarodás. Álmos fotója a tengeri jogosítványhoz otthon maradt, ezért visszafordultunk. A határon kiderült, hogy Seres Dani személyije lejárt és nem akartak átengedni bennünket még a magyar oldalról sem. Közben repült az idõ, nekünk meg legkésõbb még aznap fél 2-kor vizsgáznunk kellett volna Sibenikben, az ottani minisztériumi kirendeltségen. Ha a magyar-horváton nem megy, megpróbáltuk a magyar-szlovén határt. Egy kis kerülõ, de sikerült, aztán jött a szlovén-horvát határállomás. Már repestünk az örömtõl, amikor láttuk, hogy nem veszik észre a lejárt dátumot a személyin, de az autó miatt valamiért elkezdtek gyanakodni. Egy Mercedes Vitoval voltunk és a szlovén õrök tutira vették, hogy simlis a kocsi. Húsz percig csak a papírjait nézegették, aztán a motort, az alvázat. Kárpitfelhajtás, gebeszkedés, stb. Nem tudtak belekötni semmibe, úgyhogy hagytak bennünket. Akkor már rendesen nagy késében voltunk. Gyenes Zsolt, a sofõrünk 170-nel nyomta végig és úgy nézett ki, oda is érünk idõben, amikor a célállomás elõtt kb. 100 km-rel eltereltek bennünket a pályáról. A szerpentinen is küldtük, amennyire tudtuk, de negyedórát így is késtünk a vizsgakezdésrõl. A verseny fõszervezõje elõször azt közölte, hogy lecsúsztunk a lehetõségrõl, legközelebb májusban tudunk vizsgázni. Bennünket a guta kerülgetett, erre mégis úgy döntött a fõnök, hogy összeszedi a papírjainkat és még beküld bennünket is vizsgázni. Sikerült. Átmentünk mindannyian. Szabó Gyõzõ már elõzõ évben vizsgázott, itt nem is volt velünk, ráadásul egy egyeztetési félreértés miatt csak másfél nappal késõbb jött le, épp a versenykezdésre.

Délután átvettük a hajónkat és megismerkedtünk Vízváry Zoltánnal, a kapitányunkkal. Egy végtelenül rendes, tapasztalt fickó, aki egy évbõl 250 napot a tengeren tölt. Nem régóta, kb. 15 éve. Úgyhogy ott volt egy kis rutin. Nálunk meg a határtalan lelkesedés. Belaktuk a mini hajószalont és a koporsó méretû szobákat az Elan 340-esen. Ez egy kb. 10 méteres, kecses vitorlás. Ezzel fogunk versenyezni. Rippel Feri és Viktor másik hajóra került. Az õ kapitányuk még aznap este kipróbálta a hajójukat, egy Elan 434-est. A kikötõtõl 200 méterre már ki is próbálhatták, milyen a PAN-PAN vészjelzés a gyakorlatban, ugyanis olyan történt velük, ami ezen a versenyen még soha. Egy zárlat miatt kigyulladt a hajójuk. Nekik is elég viccesen kezdõdik…

Hajnalban megérkezik Szabó Gyõzõ (Reggel Feri, a Belmondo dobosa hozta le). Rövid összeölelkezés és papírozás után irány a tenger. Gyakorlónap az elsõ, ami nélkül mi a versenyen lúzerebbek lettünk volna, mintha macskák vitorláznának. Egészen hamar belejöttünk a takváltásba, a szélirány figyelésbe, navigáció, a térkép és a gps gyakorlati alkalmazásába. Egész nap kinn voltunk. Nem lesz itt semmi baj.

Másnap szaridõ, kevés szél. Takonnyá áztunk, de örültünk, hogy a 21 induló versenyhajóból már az elsõ versenynapon sem lettünk utolsók. Biograd-Murter volt az elsõ pálya, kis check pointokal. A 15. helyen végeztünk.

Már most láttuk, hogy a hajózáson kívül itt nem lesz másra idõ, csak zabára és alvásra. És mennyire nem bántuk ezt! Minden hajó csatak részegre itta magát, mi meg csak diszkréten, az alaphangulatért. Gyõzõ azért kivett egy szállodai szobát, hogy tudjunk aludni a horkolásától, egyébként valószínûtlenül súrlódásmentesen telt a hét. Pedig itt aztán minimum négy dudás volt egy csárdában. Az aznap esti nagy közös versenyvacsorán híres énekesnõ és mentalista produkáltak, mi meg palinkovacot és vörösbort nyomtunk a haltálhoz. Egyikünknek sem egy felemelõ buli az, ahol kétszáz versenyzõbõl kb. öt a nõ. Kullogtunk haza (a hajónkra) aludni.

Második versenynap nagyprogramját halasztották az idõjárás miatt, így ez is egynapos volt. A Murter-környéki szigeteknél navigálgattunk. Itt már 11. helyen végeztünk a 21-bõl és szétgyalultam a kezemet a köteleken, az arcomat meg kicserepeztettem a nappal és a széllel. Este egy murteri étterembe hívott bennünket Gyõzõ, ahol elképesztõ elõ- és fõétellel tömtük tele magunkat. Fogalmam sincs milyen sülthalat ettük, de vagy öt félét. Ittunk travaricát (eddig ez volt a legjobb ital), megint borokat, szkandereztünk élõ rákokkal és halálra röhögtük magunkat. Akkor kerültünk igazán közel egymáshoz, amikor a wc-ben egymás után fejeltük le a csempét a fuldokló röhögéstõl. És nem csak nõkrõl beszéltünk (pedig amikor a feka csajok jöttek szóba, igazán érzékletes hasonlatok hangoztak el: barna csempe, rózsaszín fugával)

Az utolsó versenykör volt a kétnapos etap. Szombat déletlõtt tízkor indultunk és vasárnap d.u. 4 körül értünk a kikötõbe. Na, itt a meseországot és a poklot is megjártuk. Alig szellõben, delfinek játszadozása közepette indult a Vis szigetig és onnan vissza verseny. Még muzsikáltam is a tengeri emlõsöknek, hogy közelebb jöjjenek. Annyira nem tetszhetett nekik a vonyításunk, mert csak késõbb jelentek meg újból, akkor viszont közvetlenül a hajó jobb oldalánál (straboard side, amit mi starwars side-nak neveztünk, a másik oldalt – portside – meg darkside-nak).

Jött a gyönyörû, holdfényes éjszaka. Ideális hátszélben szeltük a varázslatos éjjeli tengert. Elõd Álmos és én egy-egy pecabotot vontattunk a hajó után, mûcsalikkal. Az enyémre hamarosan rávert egy tintahal, amit felcsíkoztunk szagos csalinak. Aztán annyira összegabalyodtunk, hogy hagytuk az egészet. Elvégre nem pecázni jöttünk. Éjfélre Vis szigeténél voltunk, amikor is a fordulónál megállta a szél. De teljesen. Egymás mellett vagy 5 versenyhajó legyezgette a vitorláját, hogy elmozduljon a holtpontról. Elmozdultunk, megindultunk visszafelé.

És itt kezdõdött a pokol. Kellemetlen észak-nyugati szél (nyilván nem maestral, mert az csak nappal fúj), nagy hullámok, ködös-párás barátságtalan, komor tenger. Seres Dani és én maradtam csak a fedélzeten. A kapitány hagyta, hogy edzõdjünk. Még vagy két óráig egészen jól bírtuk, aztán lementem ránézni a gps-re. A szalon a feje tetején állt, a hánykolódás miatt egy pillanatig nem tudtam normálisan egyensúlyozni és akkor rám tört a tengeri betegség. Kirohantam a cockpit szélére és kiadtam magamból mindent, ami bennem volt. Azt hittem, ennyivel vége is van a dolognak, de még egy ideig 20-30 percenként ugyanez történt. Pedig már rég nem volt minek kijönnie. A többiek aludni próbáltak, de csak kínlódtak. Dani szintén hányt volna, de neki semmi sem tudott távozni, úgyhogy kutyául szenvedett. Álmos is, Gyõzõ is kormányzott egy picit, de elõször mindketten egy 180 fokos fordulattal kezdték. Közben még mindig iszonyú sötét, véget nem érõ hullámzás és riasztó közelségben elhúzó halászhajók. Igen. A tenger az úr és a legerõsebb. Mindenekfelett. Ha ezt megússzuk, férfiak vagyunk.

Férfiak lettünk. Egy éveknek tûnõ éjszaka után felkelt a nap, mi egybõl meggyógyultunk, de a versenynek közel sem volt még vége. Kiderült, hogy a szél sokkal nyugatabbra sodort bennünket, mint ahogyan azt terveztük, úgyhogy módosítani kellett az irányokon. Néhány óra veszteség tuti. De legalább láttunk. És már láttuk a partokat, néha a többi eltévedt hajót is.

A célvonalon 25 óra hajózás után haladtunk át. Innen még négy óra a kikötõ. Vezettem a motorost, aztán látta a kapitány, hogy a végletekig kimerültem és beküldött pihenni. A szombati indulás óta elõször feküdtem le és max. egy órát alhattam, de legalább 10 évet fiatalodtam tõle.

A kikötõben azt számolgattuk, hogy a többi hajónál hány sebet varrt be az orvos ( a baum elintézett egy két koponyát és szemöldököt). Három minimum. Mi sértetlenül megúsztuk, fülig ért a szánk, egymást ölelgettük és már a jövõ versenyeit tervezgettük. Ez a csapat együtt akar maradni. És szereti egymást. Az utóbbi évek legfelemelõbb, legemberibb kalandjának lehettem részese, sok mindenkinek és -mindennek hála.

Úgy tepertünk haza a Vitoval, hogy hét órán belül Budapesten voltunk. Alig akartuk elengedni egymást. Ölelkezés, csókok, fogadkozás. Igen, a vitorlázással mély és igazi barátságok köttetnek. Nem a jogosítványért, nem a tengerért, hanem ezért érte meg igazán.

Majrémozi

Czutor Zoli

Moziban voltam nemrég. Az Égetõ bizonyíték c. filmet néztem, mert olyan jó volt a szereposztás, mert olyan jónak ígérkezett a sztori, meg hát azért, hogy áttegyem pihenni az agyam egy kicsit elvont Amerikába, hadd szellõzzön. Unalmas, modoros film volt, ahol a színészek láthatóan kínlódtak a nem létezõ, vagy legalábbis nem rájuk szabott karakterekben, de nem ez zavart. A közönség röhögött a durva jeleneteken. De nem az olyanokon, hogy valami balfék viccesen megsérül, kelepcébe esik, vagy bármilyen szellemességen. Hanem az egyszerû, durva gyilkosságon és erõszakon. Sokan voltak a teremben, már csak a vászonhoz közel kaptam jegyet és elõször értetlenül néztem hátra, hogy mit röhögnek, hiszen fejbe lõtték a szerencsétlent és az agya most kenõdött fel a szekrényre? De ezek csak fuldokoltak a nevetéstõl, a pattogatott kukorica csak úgy röpködött. Aztán a végére, mikor John Malkovich egy baltával ütlegeli szét egy szerencsétlen koponyáját, már akkora hahota tört ki, hogy igazán megijedtem.

Ezeknek nemsokára kivégzést és kínzást fog közvetíteni a tv (közben a reklám férfi sminkkészletet hirdet). Ezek vicces mutatványt csinálnak majd egy hajléktalanból, szerencsétlen öregasszonyokat aláznak szarrá. Ezek dugni is videóról dugnak.

Aztán néhány nappal késõbb megnéztem az új Woody Allen rendezést (Vicky Christina Barcelona). És nem csak arról gyõzõdtem meg ismét, amit egy filmkritikus barátom rendszeresen hajtogat, hogy az esztétikum nem technikafüggõ, hanem arról is, hogy van még emberismerõ, embereknek és emberekrõl szóló film. Mert, hogy Woody Allen, bármennyire unalmasnak tartják egyesek olyan lélekismerettel, élet és emberszeretettel bír, és ezt úgy képes átadni, ami már nincs is (ugye Márai is rég halott). Az Égetõ bizonyíték után bután magunk elé meredve ballagtunk haza a moziból. Nem volt se dugás, semmi. Csak egy fagyott kacsamellet vettem ki a mélyhûtõbõl, hogy kiengedjen másnapra. A Vicky Christina Barcelona után rettenetesen összevesztünk a barátnõmmel. Megharagudott rám, amiért a filmben szembesült azzal, milyenek az emberek. Aztán olyan jót dugtunk.